Hárfaavató, Amadinda-fiesta és késő őszi, de túl korai Tavaszi áldozat a Kodály Központban

Hárfaavató, Amadinda-fiesta és késő őszi, de túl korai Tavaszi áldozat a Kodály Központban

Igen gazdag programmal ünnepelte 500. rendezvényét a pécsi Kodály Központ 2013. november 14-én. A „nyitány” egy 1929-ben Pécsett, Lenhardt János (1880-1931) hárfakészítő mester által készített mesterhárfa felavatása volt, melyet az ajándékozó, Devescovi Erzsébet (1934-) hárfaművész – az egyik utolsó Kodály-tanítvány, Járdányi Pál (1920-1966) zeneszerző felesége – ajándékozott a Kodály Központnak, mondván itt méltó helyen lesz kiállítva a szülővárosába visszakerült hangszer, melyért Márta István a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. ügyvezetője és Dr. Páva Zsolt Pécs polgármestere mondott köszönetet. Devescovi Erzsébet amellett, hogy kortárs magyar szerzők, Járdányi Pál, Kalmár László, Székely Endre neki írott kamara- és versenyműveit is bemutatta, egy politikai esemény kapcsán is nevezetes a magyar zenei életben: 1956 decemberében a Ferencsik János által vezényelt operaházi hangversenyen elsőként állt fel Beethoven Eroica szimfóniájának gyászindulójánál, a 2. tételt állva hallgató közönség soraiban. A hárfaavató utáni fogadáson feltett kérdésemre erről szerényen csak annyit mondott: „Én úgy emlékszem, hogy Révész Dorrit – (1934-2008) zenetörténész – volt, aki elsőnek felállt, de ez olyan természetes volt.” Azt, hogy ez az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira való emlékezés mennyire természetes volt, 3 hét múlva, 1957. január 14-én, itt, Pécsett is megtapasztalhatták a Pécsi Filharmonikusok koncertjén részt vevők, a Vaszy Viktor által vezényelt Eroica szimfónia 2. tételét ugyanis Pécsett is felállva hallgatták a közönség tagjai.

Rátérve a fő „attrakcióra”, az 500. előadásra a Kodály Központban, a rezidens zenekar, a Pannon Filharmonikusok „Tavaszi áldozat & Amadinda” hangversenyére, annak mindkét idejében mást kaptunk, mint, amit a cím ígért. Az Amadinda ütő együttessel közös első félidőben 2 fel- és 1 levezető műsorszámmal spékelték meg egy új kortárs mű bemutatóját, ami azonban még így is kevesebb volt, mint a 4 évvel ezelőtti, a 25 éves jubileum kapcsán a pécsi zenekarral adott POTE Aulabeli koncert első felében hallott, katartikusan szép program. A második félidőben pedig nem az volt a baj, hogy az Amadinda nem vett részt a produkcióban – bár a cím és más piár ezt sugallta –, hanem az, hogy a Bogányi Tibor vezényelte Pannon Filharmonikusoknak még „túl korai” volt ez a késő őszi „Tavaszi áldozat”, mert bár a hangok nagyobbrészt megszólaltak – néha a kelleténél több és más is –, de a mű szellemiségéből alig jött át valami. Ha tavaly, a Miskolci Szimfonikusok Kovács László vezényelte hangversenyén úgy fogalmazott az egyik kiváló pécsi muzsikus és zeneíró, hogy ez egy „nőegyleti” Tavaszi áldozat volt, akkor a Pannon Filharmonikusoké is csak maximum „dalárdai”.

Az 1984-ben alakult Amadinda ütő együttes jövőre ünnepli 30 éves jubileumát, ám mintha egy előrehozott ünnepi koncerten lennénk úgy alakították az eredetileg mintegy félórányi első félidőt egy órányivá, ami a zárópoénos előadású Steve Reich-mű miatt mégsem sikerült – legalábbis a nagyközönség előtt – kínosra, sőt, ez utóbbi csúcs-, de legalábbis középponti elemmé vált.

Az első két „ajándékba kapott” darabot vélhetőleg azért vette-tette programjába az Amadinda, mert Rácz Zoltán úgy érezte, hogy az ősbemutatós darab első tételében, van egy kis kínai ízű zene, ezért két különböző karakterrel akarták felmutatni, milyennek látja a „művelt Nyugat” s milyen valójában a kínai hangzásvilág. A világhírű hegedűs-zeneszerző Fritz Kreisler (1875-1962) A kínai dobos című karakterdarabja Holló Aurél átiratában igen stílusos, de kissé túl „lekerekített” előadásban szólalt meg, bár lehet, hogy utóbbi érzetet maga a műsorválasztás „kedélyessége” előlegezte meg.

A második darab kínai tradicionális zenéje a közönség nagy részében azért kelthetett meglepetést, mert hangvétele – a megszólaló fémes „kis cintányérok” miatt – szó szerint is túl éles kontrasztban volt „A kínai doboséval”. A 4 évvel ezelőtti 25 éves jubileumi pécsi koncert első felében sokkal egységesebben építkező ízelítőt kaphattunk az egzotikus ázsiai zenéből, hiszen az afrikai névadó, ugandai Amadinda népzene és hangszer után balinéz és indonéz, gamelán zenék között, az általuk inspirált Bartók, Ravel és Debussy zongoramuzsika átiratait hallhattuk, egy katartikus kortárs „temetési szertartás-zene” társaságában. A mostani tradicionális kínai zene kicsit kilógott a sorból, éppen rendkívül feszes és fegyelmezett ritmizáltságával, mely éles kontrasztban állt az előtte és utána felhangzó darabokkal, talán csak Reich „fadarabos” zenéjével volt állítható – némileg erőltetett – rokonságba.

Ezután következett napjaink egyik legnépszerűbb ifjú magyar komponistája és a pécsi zenekar házi zeneszerzője, Gyöngyösi Levente (1975-) új művének ősbemutatója, melyet a piár a másnapi budapesti MÜPA koncertre is „prolongált”, budapesti ősbemutatóként meghirdetve az előadást. Ami már csak azért sem lehetséges, mert Pécsett már előző nap megtörtént az ősbemutató, s az „Ős” bemutatását másnap már csak budapesti bemutatónak nevezhetjük. Itt újfent leírjuk, hogy „magyarországi ősbemutató” sem létezik, csak „magyarországi bemutató”, kivéve, ha azt akarjuk hangsúlyozni, hogy először, világpremierként – nemzetközileg az angol world premiert használják a mi németből vett ősbemutatónk helyett – épp itt, Magyarországon mutatták be a művet, mint mondjuk történt ez Mahler I. szimfóniája esetében. (Itt viszont nem szokták a jelzői szerkezetet használni, hanem úgy fogalmaznak, hogy Mahler I. szimfóniájának ősbemutatója, világpremierje Magyarországon volt.)

Gyöngyösi Levente új műve az Amadinda együttes és a Pannon Filharmonikusok felkérésére íródott, és benne a zeneszerző mindkét együttesnek jól játszható, nem túlságosan megerőltető, de azért mutatós és kifejezetten „közönségbarát” alkotást hozott létre. Melyből a második tétel meghitt katarzisát leszámítva, leginkább az maradt meg bennem, hogy e mű milyen jól eladható és előadható lesz, vagy lehet majd külföldön is, mondjuk egy Amadinda-turné keretében, az adott város az európai átlagot legalább „alulról súroló” zenekarának kíséretével.

Gyöngyösi Levente Sinfonia concertantéja első tételében nemcsak a szerző által is említett „ökonomikus, nem túl nagy felállással” lepett meg, hanem zeneszerzői eszköztárának eklektikus merítésével. Hozzáteszem, hogy a sok kritikus által szinte szitokszóként kezelt eklekticizmus nálam kifejezetten erény tud leni, ha belőle egy újabb szintet, szintézist tud teremteni a komponista, mint mondjuk Mahler, Sosztakovics, Honegger, vagy Sztravinszkij esetében, vagy hogy a magyar komponisták közül is említsünk, Hidas Frigyes, Petrovics Emil, vagy a Gyöngyösi Leventét is tanító Orbán György, akik legjobb tudomásom szerint ha nem is a jelzőt, de vállalják ezt a múltból való merítést. Nos, Gyöngyösi Levente véleményem szerint kissé túl sokat merített az első tételben, ahhoz, hogy a concertáló jelleg kidomborodjék: Bartók drámai pátosza után kissé habkönnyű franciás muzsika szólt – a szinte idézetszerű Debussy-hatást és -hangzást még az átlaghallgató is nyilvánvalóan felismerte –, de hallhattunk akár Coplandet idéző amerikai hangszerelésű részletet is.

A második tétel sokkal „önmegtartóztatóbb” volt, aminek oka lehetett az a szerzői ajánlás, melyet a műsorlapból is megtudhattunk, nevezetesen, hogy „a lírai középső tételt Gyöngyösi Levente az általa őszintén tisztelt Erőss Zsolt hegymászó emlékének ajánlja, ezért megjelenik benne egy ismert székely népdal.” Nos, az est addigi első – és önmagára maradt – katarzisát épp ez az Amadinda ütősei, főként a vibrafon-marimba kettőst játszó Rácz Zoltán és Holló Aurél által is szép bensőségességgel megszólaltatott tétel hozta, s ehhez a zenekar is kellően plasztikus hangzással csatlakozott. A ha nem is fergeteges, de kellően élvezhető gyors harmadik tételben az elsőhöz képest kicsit egységesebb zenei anyagok kontrasztáltak egymással, így összegészében egy jól hallgatható, közönségbarát művel lett gazdagabb az ütős és a szimfonikus zenekari repertoár.

Az Amadinda mind a négy tagja, Bojtos Károly, Holló Aurél, Rácz Zoltán és Váczi Zoltán is kellő rutinnal és odafigyeléssel oldotta meg a számukra nem túl nehéz feladatot, melyben a szimfonikus jellegű ütőhasználat jelenthetett némi felfrissített élményt, de a kétszer megszólaltatott triangulumon, vagy az egyszer összeütött cintányérral való játéknál sokkal érdekesebb volt, ahogy a dallamjátszó hangszereket, a vibrafont, marimbát, xilofont, harangjátékot kezelve, szólista és csapatjátékban is megmutathatták egyéni kvalitásaikat is, akárcsak a főleg a saroktételekben előtérbe kerülő dobokon is.

Ha nem hangzik fel ráadásként az együttessel és vezetőjével, Rácz Zoltánnal személyes baráti kapcsolatot ápoló amerikai komponista, a repetitív, vagy másképp „minimálzene atyjának” tartott Steve Reich (1936-) Zene fadarabokra című műve, akkor valószínűleg gondolkodás nélkül a Zsolnay fesztivál keretében, az egyetem Liszt Ferenc Hangversenytermében adott koncertjüket tartanám sokkal nagyobb hatásúnak és jelentőségűnek az Amadinda legutóbbi pécsi fellépései közül, mint ezt a mostanit, vagy a már említett és tematikájában Hamar Zsolt által kiötlött 4 évvel ezelőttit, mert mindkettőn sokkal nagyobb koncentrációt és szinte beavatás jellegű szertartásosságot hallhattunk tőlük. Így azonban csak egy kis gondolkodás után gondolom ugyanezt! Mert azért el kell ismerni, imponáló volt az alapötlet, hogy Reich idén épp 40 éves és Pécsett élőben először hallható „Zene fadarabokra” című, 5 ütősre írott művének előadásához megnyerjék Bogányi Tibor karmestert. Aki a legkönnyebb, vagy éppen legnehezebb, merthogy mintegy 10 percig végig egyenletes ritmusban és tempóban játszó első szólamot játszva, akár ínhüvelygyulladást is kaphatott volna, de becsületére legyen mondva „jól állta a sarat”, s annyi bizonyos, hogy a jövőben kiemelt becsülete lesz nála az ütősöknek, s nemcsak mondjuk Ravel Bolerójánál. Röviden szólva a zenekarról is, Bogányi jól fogta össze a jól láthatóan kedvvel játszó együttest, mely lévén, hogy az egyes hangszercsoportokon belül nem lett nagyon nehéz feladat elé állítva, az egyes szólamok hangzásképével nyújtott az átlagosnál valamivel egységesebb – a koncert második felében már nem ilyen makulátlan – képet, de ne feledkezzünk meg a koncertmester, Deák Márta a szerző által is kézfogással honorált szép szólójáról sem.

Igor Sztravinszkij (1882-1971) 1913-ban Párizsban a zenetörténet egyik legnagyobb, verekedésbe torkolló botrányaként bemutatott Tavaszi áldozat című balettje, melyet a zeneszerző kolléga, Arthur Honegger a „zenetörténet atombombájának” nevezett, a mai napig feladja a leckét a világ valamennyi szimfonikus zenekarának, amelyik bemutatására vállalkozik. Nem véletlenül! Hiszen az aszimmetrikus ritmusai, párhuzamos ritmusosztinátói, néha szinte ütemenként változó metrumváltásai, különös harmóniái és szokatlan hangszerelése révén ma már a modern zene kezdőpontjának számító 1913. május 29-i premier óta ez a mű számít – Ravel Bolerója mellett – egy zenekar legnagyobb próbakövének, főként, ami a kisebb és nagyobb zenekari csoportokon belüli, egymás közötti és a teljes együttesre vonatkozó összjátékot, s ezzel párhuzamosan az „egymástól való függetlenedést” illeti. S akkor még nem is szóltunk a különböző hangszerek játszhatósági határát feszegető, jól hallható, vagy éppen „fedettség mögött” a hallhatóságért kiáltó szólókról. Mindez pedig egy olyan látszatra egyszerű, a zenéből jó előadás esetén jól kihallható zenén túli történethez kapcsolódik, melynek visszaadása, még egy viszonylag absztrakt szándékú megközelítésben is jelen kell, hogy legyen. Merthogy a „Képek a pogány Oroszországból” (Tableux de la Russie païenne) alcímű Tavaszi áldozat (Le sacre du printemps) egy ősi pogány emberáldozatot mutat be, melyre maga a szerző így emlékezett vissza: „Képzeletemben megjelent egy ünnepélyes pogány rítus: körben ülnek az ősök, és nézik a fiatal lányt, aki halálra táncolja magát. Feláldozzák őt, hogy kiengeszteljék a tavasz istenét.” Ha valamikor, hát most feltétlen hiányzott a pécsi előadás műsorlapjáról a Nyikolaj Rörich orosz festővel közösen készített forgatókönyv, minden valamire való lemezismertetőben angolul megtalálható „tételcímeinek” lírása, melyet most pótolnék:

I. rész: A Föld imádása 1. Bevezetés 2. A tavasz hírnökei (jósai) – Fiatal lányok tánca 3. Az elrablás (szöktetés) rituáléja 4. Tavaszi körök (körtánc) 5. A vetélkedő törzsek játéka 6. A bölcsek bevonulása 7. A bölcsek 8. A Föld tánca

II. rész: Az áldozat 1. Bevezetés 2. A fiatal lányok misztikus köre 3. A kiválasztott lány dicsőítése 4. Az ősök szellemének megidézése 5. Az ősök rituális beavatkozása 6. A kiválasztott áldozati tánca

Sztravinszkij ehhez a balettben konkrét, de lényegében mégis inkább karakter-orientáló történethez nemegyszer szinte sokkoló harsánysággal illeszkedő zenekari megoldásokat alkalmazott, melyek akárcsak részben tökéletes megszólaltatása is szinte lehetetlen feladat! De csak akkor érdemes megkísérelni, ha a muzsikusok egyéni felkészültségének maximálisan magas színvonala mellett a zenekarnak és a vezénylő karmesternek is van érvényes, az előadást irányba terelő mondanivalója.

Nem véletlen, hogy Magyarországon csak 50 évvel megírása után akadt vállalkozó erre a feladatra, Pécsett pedig 9 évvel később, 1972-ben a Ferencsik János vezette Állami Hangversenyzenekar, a mai Nemzeti Filharmonikusok elődzenekara mutatta be a művet. Az első, pécsi zenekar által történt előadásra, 1992-ben került sor, amikor a Howard Williams vezényelte Pécsi Szimfonikus Zenekar szólaltatta meg a művet, – Rossini A tolvaj szarka nyitánya és a Király Csaba szólójával hallott Bartók 3. zongoraverseny után – a vállalkozás újdonságához képest nagyszerű előadásban. Ezt követően 17 évet kellett várni, amíg Hamar Zsolt pécsi vezetőkarmestersége 9. (!) évében, 2009-ben vállalkozott a Tavaszi áldozat előadására, Pécsett nagyobb, Budapesten valamivel kisebb közönség és szakmai sikerrel. A fővárosban volt, aki Hamar – ebben a műben rendkívül fontos, de alapnak is tekinthető – pontos ütései mellett a „Vértelen Tavaszi áldozat” címmel jellemezhető produkciónak tartotta a pécsi zenekar előadását.

Bogányi Tibor szerintem kissé túl korán vállalkozott ezen a késő őszön a Tavaszi áldozat előadására! Legalábbis a pécsi előadás alapján, mert a mű egyes részletei nagyobbrészt ugyan sokkal jobban megszólaltak, mint tavaly a miskolci zenekar vendégjátéka alkalmával, de az egésznek valahogy még Hamar Zsoltéval összevetve is olyan több pontján „vérszegény” dinamikája és tempója volt, s többségében kifejezetten „biztonságinak” nevezhető ritmizálása, éles kontrasztoktól mentes hangsúlyozása, mely a produkció egészét jellegtelenné tette. Mert azért az elgondolkodtató, hogy a koncert után a közönség több laikus és szakmabeli tagja is „a mű előadásának nehézségéről” beszélt elsősorban, s akadtak néhányan, akik akár a hangzuhatagok ellenére és mellett is el-elaludtak, bóbiskoltak a produkció közben. Ami a tempót illeti érzetem szerint ugyan összességében csak 1-2 perccel lehetett hosszabb az átlagosnál a mű időtartama, de még az idős Sztravinszkij is eltért az általa a partitúrába beírt 33 perces időtől, a Columbia Zenekarral 83 éves korában készített felvételnél! Magam pedig már huszonéves korom végéig mintegy tucatnyi felvételt meghallgatva a műből úgy érzem, hogy azok az előadások voltak az igazán jók (Boulezé, Bernsteiné, Karel Ančerlé, Riccardo Mutié és a zeneszerzőé), melyek fel merték vállalni az egyes részletek tempóinak maximális gyorsaság melletti megszólaltatását is, úgy, hogy az nem ment az intonáció rovására. Nos, Bogányi Tibor sajnos nem volt ilyen bátor, sem az egész mű, sem a résztempókat illetően, s mivel a dinamikai és ritmikai kontrasztokra is csak mérsékelten épített, így lett kissé sápadtabb a vártnál és a kelleténél az ő Tavaszi áldozata.

Ami az intonációt illeti, a miskolciak fagottosának tavalyi katasztrofális kezdése után ezúttal kivételesen szorítottam a máskor és alapvetően mindig biztosan játszó Herpay Ágnesnek, aki egy kissé „beragadt hangot” leszámítva kifejezetten jól oldotta meg feladatát. Kisebb-nagyobb fa- és rézfúvós pontatlanságok ugyan a szokottnál nagyobb számban fordultak elő, de az első rész zárásánál hallott, túltartott hangú tubás „kiszólást” leszámítva, ezek nem voltak eget verőek. S volt néhány kifejezetten jó szólista teljesítmény is, mint például az angolkürtös Udvardy Gizelláé, a szólamvezető fuvolista Gárdai Viktóriáé, a második klarinétos Aubrecht Dénesé, a másodkürtös Pétersz Árpádé, a másod-, és harmadtrombitásé, Kovács Lászlóé és Mátyás Tiboré, de utóbbi háromban jók voltak a szólamvezetők is. A vendég altfuvolista is jól teljesített, ha kissé lehetett is volna erőteljesebb játékának dinamikája, mely az angolkürtös párbeszédben maradt alul.

Rátérve az egyes szólamok játékára, a vonóskarból kifejezetten jók voltak az első és másodhegedűsök, Deák Márta koncertmester vezetésével. A brácsások megerősített csapata ugyan egyszer-kétszer „rendesen mellément”, de azért alapvetően megfelelt feladatának, míg az ezúttal végre 8 fősre bővített, Janzsó Ildikó vezette csellószólam legjobb teljesítményeit idéző egységgel játszott, akárcsak a Jónás Sámuel vezette 6 fős létszámú bőgőszólam, melynek megszokott finomságai ezúttal kevéssé jöhettek elő, a szerzőnek „felróható” hangzástömbök miatt is. A fafúvósok kivétel nélkül ötös létszámú szólamai közül a legegységesebben jól talán a Sturcz László vezette oboások játszottak, de szorosan mögéjük tartoznak a fagott- és klarinétszólam kvintettjei is, s a fuvolások is jól tették meg a magukét, talán csak a már említett alt- és piccoló játék lehetett volna kissé kiegyenlítettebb. A rézfúvósok közül 8 fős méretét meghazudtolóan egységesen szólt a kürtszólam, miként a 6 fős trombitasor is, szokásos nagy fényüket és formájukat hozták a harsonások – Bencze Csaba, Csernik János, Plecskó László –, s a már említett „kiszóláson” túl a tubások is megfeleltek. Az ebben a műben kiemelten fontos ütőszólam alapvetően jól látta el nem könnyű feladatát, néhány esetben úgy gondolom kifejezetten karmesteri döntésnek köszönhetően játszottak halkabban a kelleténél – például a „Kiválasztott dicsőítése” pizzicatós, pengetett vonós kísérete alatt az első üstdobos –, míg a ritmikai „súlyozásban” is vélhetőleg koncepcionálisan választottak a zenekar egészéhez jobban igazodó, szelídebb megoldásokat, de a kiegészítő ütősök is alkalmazkodtak a karmesteri közös felfogáshoz.

Bogányi Tibor vezénylése a mű legnagyobb részében ugyanolyan pontos volt, mint elődjéé, Hamar Zsolté, a globális zenei folyamatok irányítása is alapvetően jól sikerült, a már említett kissé tompított élességű ritmizálást leszámítva, ami akár a mű előadására szánt előzetes próbamunkának is betudható lehetne, egy másfajta vezetőkarmesteri koncepciónak – ha van ilyen – azonban akkor is érvényesülni kellene, vagy illene. Összegészében úgy érzem, hogy Bogányi Tiborból – most még, vagy alapvető karakteréből fakadóan végleg – hiányzik az a végletes drámaiság, vagy itt inkább vadság, ami a Sztravinszkij Tavaszi áldozatának előadásánál feltétlen és elengedhetetlenül szükséges! Így fordulhatott elő, hogy olyan apróbb részleteket is pátosszal töltött fel, melyekből az teljességgel hiányzik, de leginkább a kontrasztok erőteljesebb kiemelése hiányzott vezényléséből, vagy inkább a mű előadási koncepciójából. Utóbbiban nem ártott volna eldönteni, hogy mely hangszercsoportokra épít kiemelten, mint például mondjuk Bernstein a rézfúvósok, szinte „őserdei vegetációt idéző burjánzására”, mert bár úgy tűnt Bogányi is rájuk számít leginkább, ki- és főleg összedolgozottságuk azért hagyott kívánni valót maga után. A fafúvósok finomságaira való építkezés esetén pedig még fontosabb feladat lett volna egy egységesen merész ritmizálás, mely így természetesen a vonósoknál is csak részben valósult meg, miként az ütősöknél is. Így tehát maradt a hárfaavatót követő, kortárs mű ősbemutatóval megspékelt, előrehozott Amadinda-fiesta és egy késő őszi, de egyelőre még „túl korai Tavaszi áldozat”.

Fotók: Tóth László, Internet

Kovács Attila
Amtmann Prosper- és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő